A mai kultúrában az egyik fő nárcisztikus vonulat tehát az az igény, hogy valaki kiemelkedjen a saját élete valódi keretei közül és azonosuljon egy általa mintaként kezelt figurával. Ha most azt gondoljuk, régebben erre ilyen mértékben nem igazán volt igénye senkinek, akkor talán nem tévedünk, bár nyilván előfordult, hogy például Audrey Hepburn jellegzetes kontyát megcsináltatták a fodrásznál vagy ruhája fazonja egyszer csak megjelent a kifutókon.
De a sztár megjelenése és tárgyai az "övé volt", az ő szignálja, védjegye. Az átlagember nem feltétlenül vágyott arra, hogy pont úgy nézzen ki, mert képes volt megtartani imádott sztárját azon a polcon, ahol a különleges és értékes dolgok vannak, de attól még ő maga az maradt, aki. A saját életével és emberi kapcsolataival, ami elégedettséggel töltötte el. A kedvenc hírességét megnézte és meghallgatta színházban, filmen és rádión. Elolvasta a híreket róla, hogy milyen bemutatókra készül és esetleg ki lesz a házastársa, de nem akarta látni részegen fetrengve, vagy a standon, ahol megállapíthatta volna, "na nézd már, milyen narancsbőre van!" A sztárnak kulturális funkciója volt, és csak annyiban lélektani, hogy kapcsolódott a szórakozás és öröm és a felhőtlenség pillanataihoz. Nem került egy olyan mérlegre, melyben értéktelenítő összehasonlításokon kell keresztülmennie. Vélhetőleg ebben a "régi típusú" tisztelet és intimitáshatárok nagyon is jelen voltak. A tehetség, szorgalom és kemény munka hősei voltak a sztárok, akikkel az emberek nem cserélni akartak, hanem csodálni őket, mert olyat tudnak, amit ő nem. A régi idők hangulata ma már nyilván a múlté, stílussal és érzelmekkel együtt. A mai kulturális mainstream és a médiacelebritás fogalma szinte összemosódott, egy közös tegező viszonyba, mely bárki számára megengedi, hogy ne tartsa tiszteletben a másik ember intimitáshatárait.
