stílusterápia

Méghogynem a ruha teszi az embert?!

2014. december 08. - renatabernadett

picmonkey_collage_blog.jpg
A parkon keresztül suhantam – éppen késésben, mint általában –, és csak úgy vitorláztak a szelemben a bordó, bíbor-sárga levelek. Elképzeltem, ahogy Chanel a 20. század közepén - mikor visszatért hosszú szünete után - válogatja az őszben a leveleket, melyekből a következő, mindent elsöprő kollekciójának színeit keverteti ki a textilkészítőjével. 

Sikerre vitte, amit megálmodott, megmentve ezzel rengeteg nőt a ruhába fulladástól és csontsoványra fogyástól. Akkoriban a trend a mai képzeletbeli manga csajok dereka volt. Aki nem azonosult, azt lenézték, kigúnyolták, és a felsőbb elit körökből kipattintották.

Ez így van napjainkban is? Mennyire elfogadott a másság, a saját egyéniségem, kultúrám kifejezése az öltözködésemben?

Folytatva kis performanszomat az őszi reggelemmel, ahogy kerestem a kérdéseimre a válaszokat, hirtelen a metrón találtam magam. A könyvemből feltekintve szemet gyönyörködtető cipőpárt láttam. Feljebb haladva hozzá passzoló harisnyát, kabátot, táskát, és magát a virágcsokrot, a lányt. A jó ízlés nem szégyen, hanem erény! Az volt az érzésem, hogy ez a lány ma reggel örömmel lépett az őszi levelekre (bízom benne, hogy ahonnan jött, ott voltak fák is). Az a szett, amivel megörvendeztetett minket, tisztelt metróközönséget, maga volt a stílszerűség. Kíváncsi lettem volna, hogy milyen kávézóba megy, milyen könyvet olvas, ízesen beszél-e, és mi a véleménye a világbékéről? Bátran bíztam volna rá magam egész nap.

Észrevettem, hogy másodpercek teltek el, és én máris határozott képet festettem arról, hogy ki is ő valójában. Olvastam, hogy az elmúlt évek kutatásai szerint az első néhány másodperc alatt bekategorizáljuk egymást, aminek az egyik legfontosabb szempontja a ruha. Pusztán azzal, ahogy felöltözöm, sok mindent mutatok az éppen aktuális hangulatomról, társadalmi hovatartozásomról, egyediségemről, lelki békémről és az önbizalmamról. Sok esetben, amikor valaki megszólal, történik egy döbbenet: kiderül, hogy egészen mást kommunikál saját magáról, mint amit a ruhája mutat.

Karl Lagerfeldtől egyszer megkérdezték, mit mond a megjelenéséről: „Önmagam karikatúrája vagyok. A velencei karnevál nálam egész évben tart.”

 A 60-as, 70-es években kitörni vágyó fiatalok létrehozták a hippi mozgalmat, ami azóta is töretlenül él, és olyanok képviselik, akik ebben az életszemléletben élik a mindennapjaikat. Ők nem akarnak megfeleni a társadalomnak, csak önmaguknak és a velük azonos értékrendet valló csoportnak. Az más kérdés, hogy a jobb anyagi lét érdekében sokan közülük multiba kényszerülnek dolgozni, megfelelve ezzel az ottani dresscode-nak, ami kicsit sem baráti hangulatot sugall.

Aki igazán szenvedéllyel tekint a divatra, saját stílusára, az nem azért öltözködik, hogy egy zsák milliónak tűnjön.

Itt van Iris Apfel, akire 83 évesen figyelt fel a média. Ma New Yorkban, a Metropolitan Múzeumban kiállítást rendeztek egyedi ruhakölteményeiből és kiegészítőiből. Vajon megérdemelten lett 93 évesen sok nő múzsája?

„Az olyan nők, mint Iris Apfel, a személyiségükre helyezik a hangsúlyt, ahelyett, hogy a mai szépségideált próbálnák megjeleníteni.” – mondta Ari Seth Cohen street-style blogger.

iris-apfel-sunglasses-eyebobs-glamazons-blog.jpg

 

A bejegyzés trackback címe:

https://stilusterapia.blog.hu/api/trackback/id/tr456967099

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása